F

A világ nélküled milyen más lenne,
 kopott, visszhangzó, dísztelen,
 mint cipőim furcsa koppanása,
 a szürke macskaköveken.

Nem lenne fény s a szívem mélyén
 nem sugározna szeretet, 
 nem tudnám mi a félteni vágyás,
 s élni sem volna érdemes.

Szemedbe nézve látok  
mindent,
 a bárány felhős kék eget,
s halvány kékjében elrévedve
úgy érzem, hazaérkezem.

Szelíd kéksége  elvarázsol, 
 magához láncol teljesen,   
 akkor is, hogyha nem szólsz semmit,
 csak mellettem pihensz csendesen. 

Téphet vad vihar zúgó széllel,  
 nem tántorít el semmi sem,  
 őrizlek, mint a szívem mélyén  
 megbújó drága kincseket.

Tudod az élet olyan röpke. 
 Elmegyünk minden csendesen.
 Mennyi minden, mit úgy szeretnénk,
 s nem érhetjük el sohasem!

De míg itt vagyunk, s szívünk dobban,
 maradj meg mindig énnekem!
Nélküled kopár pusztaság van,    
 értelmetlen az életem.

S akkor, amikor elmegyek majd,
 ne sirass meg, hisz itt leszek, valahol bent a szíved mélyén, míg
 emlékeidben létezem.

Abban a néma, utolsó percben,    
 megsúgja majd a szél neked, 
 hogy minden perc, melyet tőled kaptam,
 a legdrágább volt, mi létezett.